4. fejezet (Eun Hee pov)

Beléptünk a kissé sötét helyiségbe. Hallottam, ahogy kattan a zár.
-NiTae és Minho nem jön?
- Nem.
- Miért nem? – erre ő felnevetett.
- Minho más szórakozást talált ki számukra.
- Miért zártad be az ajtót?
- Hogy ne zavarjon meg senki.
- Hova raktad a kulcsot?
- Semmi közöd hozzá. – felelte egyre ingerültebben Matsumoto Jun.
- Miért nincs itt senki? – kérdeztem, mire ő a falhoz nyomott.
 - Mond drága Eun Hee, te mindig ennyit kérdezel?
- Mond drága Jun, miért csinálod ezt? – vágtam rá rögtön.
- Még mindig van kedved kérdezősködni?
- Miért csinálod ezt, ha? Egyébként is, én nem ígértem meg semmit, szóval nem kötelességem azt csinálni amit te mondasz. Azt se értem minek jöttem ide. – motyogtam a végét magamnak.
- Te nem ígérted meg, de a barátnőd igen. És jobban járnál, ha minél előbb te is megígérnéd, különben rosszabbul fog járni, mint te.
- Ki? NiTae-hez egy ujjal sem érhetsz! Hallod! Meg Min – nem tudtam befejezni, mert drága barátom megakadályozott benne. Jó erősen megnyomta a sebem, ami ennek hatására felszakadt és ismét folyni kezdett belőle a vér. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne sikítsak fel fájdalmamban – Minho nem engedné. – fejeztem be végül a mondatom nagy nehezen.
- Engem nem érdekel ő. – úgy mondta, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne az, hogy a barátaimmal nem törődök.
- De hisz ő a barátod, nem?
- Mondhatni. - mondta, majd elkezdett húzni a székek felé. Kirántottam a karom a kezei közül.
- Hagyj békén!
- Mi lesz, ha nem?
- Feljelentelek zaklatásért!
- Ó, de hisz nem is csináltam semmi rosszat.
- Hova tetted a kulcsot?
- Nem mondom meg. Keresd meg, ha kell. – mondta, majd megint a falhoz nyomott – Egyébként meg kell, hogy büntesselek, mert nem viselkedsz jól. – mondta, majd megnyalta a száját.
- Miért csinálod ezt, ha? Miért? – kezdtem teljesen kiakadni.
- Vissza szeretnélek kapni. – súgta a fülembe.
- Mi?
- Jól hallottad!
- Ha valóban ezt szeretnéd, akkor miért nem normálisan teszed? Miért folyamodsz ilyen eszközökhöz? – kérdeztem, majd a könnyeim is folyni kezdtek – De tudod, ehhez már késő. Ha akkor bocsánatot kértél volna, akkor most minden jó lenne. Megbocsátottam volna és újra kezdhettük volna mindent, de nem. Te ott maradtál azzal a lánnyal és azóta se kerestél, erre hirtelen feltűnsz és előállsz azzal, hogy visszaszeretnél kapni? Nevetséges. Tudod, akkor annyira összetörted a szívem, hogy most már nem érdekelsz. Bármit csinálsz, akkor is utálni foglak. Teljes szívemből. Nem számít mit csinálsz. – mondtam, majd letöröltem könnyeim és akcióba lendültem – De talán még van egy módja, hogy megbocsássak és előröl kezdhessük.  – suttogtam szenvedélyesen a fülébe, miközben kezemmel végig tapogattam mindenhol. Végül kezem megállt a nadrágja hátsó zsebénél, ahova be is nyúltam – Elárulom neked. Az egyetlen mód, ha békén hagysz, és soha többet nem keresel fel! – mondtam, kikaptam a kulcsot a zsebéből, ellöktem magamtól és elfutottam. Gyors kizártam az ajtót és szaladtam amerre láttam. Jun persze utánam. Beszaladtam a legtömegesebb helyre. Nem tudtam, hogy hova is menjek, mindenhol rám talál. Először le kell ráznom, utána megkeresem NiTaet. Szaladtam és szaladtam, majd valaki elkapta karom és behúzott egy sötét sikátorba.
- Azt hitted, hogy elmenekülhetsz előlem? – Jun volt természetesen. Nem tudtam, mit csináljak, mert elkapta a karom és nagyon szorította.
- Engedj el! Hallod? Hé, mit csinálsz! Hagyj békén! Valaki! Valaki segítsen! – kiáltoztam össze-vissza, de senki nem hallotta meg. Már kezdtem feladni a reményt, amikor ismeretlen hangot hallottam meg.
- Nem hallottad? A hölgy azt mondta, hogy engedd el.  –felelte nyugodtan. Jun nem engedett el, csak dühösen rákiáltott.
- Ne avatkozz be mások dolgába! – mondta, majd el kezdett elvonszolni.
- Segíts! – tátogtam az idegennek, aki vette az adást és egy jól irányzott jobb egyenessel földre is terítette zaklatóm.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem kedvesen, mire én csak bólintottam.
- Köszönöm.  –mondtam, majd megláttam megmentőm arcát. A Felismerés villámként csapott meg – Te… te… - csak ennyit tudtam kinyögni, mert megmentőm nem más volt mint…